1. fejezet

A hangos kakukk madár verte fel Merilt alvásából. –Egy újabb szürke hétköznap. –mondta, s megdörzsölte szemeit, nyújtózkodott s felvette egyik aranyszínű ruháját, ragyogó tiszta fehér szekrényéből.
- Meril! Meril! –kiabálta egy hang miközben ő az utolsó simításokat végezte.
- Mondjad Niben! –szólt Meril, majd játékos formában, mint Niben ki ugrált a szobából.
- Játszunk?
- Most nem érek rá! Tudod, milyen sok dolgom van!
- Igen sajnos. Neked mindig olyan SOK dolgod van. Velem meg nem tudsz játszani!
- Megígérem, ha befejeztem a dolgaimat, elmegyünk sétálni. Na?
- Okés! –majd Niben elsuhant, mint akit egy nyílból lőttek volna ki.
- Hú.. na, végre, hogy leszállt rólam! - Elővette a zsebéből a kis könyvét, ami mindig ilyen esetekre szolgál, s felolvasott belőle.
-„ A szerelem egy csodás dolog! Át tudod érezni, s minden hogyan csak Ő RÁ tudsz gondolni!” –Meril nagyokat sóhajtozott. Vajon neki mikor fog az ajtaján kopogtatni a „NAGY Ő”?
- MERIL, KISLÁNYOM! –ordította Claurnir, az apja hogy vonuljon fedezékbe.
- Gyere gyorsan! –megfogta Meril karját, s elrántotta álló helyéből. Meril elejtette a könyvet, de miközben azt kereste, látta, hogy mindenki fut. Mindenki ideges.
- Hova megyünk Apám?
- Egy biztos helyre! De ne aggódj, mindent kézben tartok!
- Még mindig nem értem! Mi folyik itt!
- Egy kisebb támadás érte népünket, de már hívtam segítséget. De annyia biztosan vannak, hogy e népet leigázzák! Szóval, ne aggódj! –Merilt apja levezette egy addig fel nem ismert, alsó alagútba.
- Maradj itt! Nekem fel kell mennem. A népnek szüksége van most egy erősnek látszó… - egy nagy csattanás törte meg Claurnir beszédjét. – Na, látod? Ezért kell most mennem! –azzal felrohant.
Meril úgy érezte, Ő sem maradhat itt alul. Olyan elnyomottnak érezte magát. Ezért Ő is fellépdelt a lépcsőn. A legutolsó fokáról figyelte az előtte elhaladó, rossz elfeket?! Miután elmentek, Meril gyorsan oda futott barna kötésű noteszáért, amire neve is rá volt vésve. De az egyik gonosz elf meglátta, s oda szalad, hogy elvigye foglyaként. Ekkor érkezett meg a segítség, amit Claurnir kért egy másik hasonló olyan néptől, amilyenek Ők is voltak. Miután a gonosz elf elfogta Merilt, Ő csak annyit érzett, hogy valamivel átszúrják a mellkasát.  Meril csak nagyokat nézett, mikor meglátta azt, ki megölte a gonoszt, s mint valami tündér lányt, kiszabadította a gonosz fogásából. Egy nagyon szép barna hajú, jó izmos elf állt előtte. Meril nem győzködött hálálkodni.
- Nagyon köszönöm! Ha maga nem lenne, engem mér biztosan elcipeltek volna valahova! – közölte nyugodt hangon.
- Apja azért hívatta népem, hogy segítsen!
- Mi a neved? –kérdezte Meril. Majd megtapintotta a harcos arcát, szép lágyan.
- Nauron becsületes nevem, s népem legjobb harcosa vagyok. És kegyedben kit tisztelhetek?
- Meril. Mint ahogy azt már maga is tudhatja, Claurnir lánya.
- Ha nem bánja, most hív a kötelesség. Örülök, hogy találkoztunk. –majd megcsókolta a lány kezét.
Meril elpirosodott. S levonult újra az alagútba, ahol megpróbálta átvészelni a csatát.