2. fejezet

Mikor a nagy csatának vége lett, Meril kimerészkedett az alagútból. Kíváncsian nézett körbe, lát e valami gonosz lényt a folyosón. Szerencséjére, nem járt arra egy lélek sem. Kiment az udvarra, ahol már nagyobb pusztítás volt. A házak feldúltak, kifosztottak és szénné égettek voltak. Sok volt a sebesült, nem ártott ilyen időben egy gyógyítónak is ott lenni. Meril elkezdhette, amihez a legjobban értett. A gyógyítást. Az udvaron volt egy segélykérő kis házikó, ami félig le volt verve. Ott felvette fehér ruháját, s körül nézett, kinek kéne segítenie. Akadtak olyanok, akiket már nem lehetett megmenteni. Apja, Claurnir is igen megsebesült. Pedig róla azt terjesztették, milyen erős és bátor. Mindenkinek akadhatnak gyenge pontjai. Oda rohant hozzá.
- Apám! Apám! Jól vagy? –szólt kétségbe esve, miközben lehajolt a földre, apjához beszélve, ki ott feküdt.
- Lányom, Meril! Nem tudom, megélem e még a holnapot. Ezért Nauronra bíztalak. Tudom, és hiszem, hogy Ő meg fog védeni, bármi bajtól. –erősen köhögött. – Tudom, hogy eddig nem voltam valami jó apa, de szeretném, ha te békében élnél a néppel, s boldog legyél! Vándoroljatok innen el! Nem biztonságos. –majd lassan félre fordította a fejét. S ezek voltak utolsó szavai Claurnirnak. Meril az apja mellkasára tette a kezét, s sírt. A háta mögött meg állt valaki. Nauron volt az.
- Meril! –szólt halkan, s lehajolt a síró lányhoz.
- Meghalt!! Meghalt!!- ordította, s Nauron nyakán sírt tovább.
- Elmondhatom, hogy apja nagyon jól küzdött az ellenséggel. Bátor volt. –miközben ezeket mondta, hogy lenyugtassa Merilt, megfogta a lány vállát s felemelte, hogy álljon végre.  
- Azaz átkozott testőr nem védte meg! Hol van? –mondta idegesen Meril. Hisz természetes, hogy ilyenkor az apja legközel állóbb testőrségét veszik figyelembe.
- Apja is harcolt, s ebbe halhatott bele. –Meril hosszasan nézte Nauront. Majd így szólt:
- Nem tudom, ha a maga apja feküdne itt, akkor is ilyen nyugodt lenne? –majd eltolta Nauront, s ment a sérültekhez.
Az este Meril fáradtan dőlt ágynak. Majd egyszer csak kopogtatnak az ajtaján. Meril ajtót nyit.
- Áh.. Nauron! Fáradj beljebb!
- Öhm… tegezhetnénk egymást?
- Persze, persze!
- Oké. Nos, öhm… igazán sajnálom, amiket mondtam.
- A sajnálat igen kevés.
- Igen tudom. De apád arra kért, hogy vezesselek a völgybe. Mert itt te, s néped nincs biztonságban!
- Mikor kéne indulni?
- Elég gyorsan. Bár megvárható, amíg egyesek felépülnek.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy aki halálos beteg, azt nem hozhatjuk magunkkal? –Nauron lassan bólogatott, miközben Meril fogta a fejét.
- Hogy lehetsz ilyen szívtelen?
- Ez nem az én döntésem volt!
- Akkor még is kinek a döntése? –ordítoztak egymással, mikor bejött Meril ajtaján apjánál jóval idősebb ember. Ősz haja volt, könyékig érő szakálla. Varázslói ruhát viselt.
- Az én döntésem volt. –szólalt meg nyugodtan.
- Apám?
- Ő az apád?
- Elég öregen, mi? Tudok én a ti, elf nyelveteken is! –mondta.
- Hö…! És még is mit akar? –szólalt meg Meril.
- Nos, hagy szembesítselek azzal a ténnyel, hogy az ország király nélkül maradt. Ha nyomban nem házasodsz meg, kénytelen leszek átvenni a területet, s elvenni népedet.
- Micsoda? –döbbent meg Meril és Nauron.
- És ki maga, hogy ezt mind megtegye?- kérdezte Meril.
- Egy olyas valaki, aki nem szeretné, hogy az elf faj kihaljon! Fiam, szedelőzködj. Indulunk.
- Menjenek csak el! Kifelé! –ordított rájuk Meril, majd becsapta az ajtót. A távolból már csak ennyit halott: - Ne felejts el férjet találni magadnak, különben….