3. fejezet

Meril nagyon felidegesítette magát. Hogy ne lehetne elvinni magukkal a betegeket is? Mintha saját magát kínozta volna az egész megtörténéséért. Mielőbb férjet kell keríteni magának. És csak pár hónapja van hátra, amíg ez a „valaki” vissza nem jön.
Eltelt pár hét, mire újra építették a házakat.
- Meril királynő! Meril királynő! –kiáltotta hátulról valaki, mikor Ő szép fehér ruhájában megfordult.
- Mi a baj?
- Királynő! Az erdőben megsérült valaki.
- Ki?
- Nem tudom. A nevét nem mondja meg. Csak magával akar beszélni!
- Értem, köszönöm! –Meril egyből rohant az erdőbe az első segéllyel teli dobozkával.
- Ő az! –majd a nő rámutatott arra a látszólag megsebzett lányra.
- Köszönöm. Menj haza! Otthon már várnak rád! –szólt Meril, s haza küldte a nőt.
- Szóval te lennél az a híres királyné…- levette sapkáját, s megnézte jobban Merilt.
- Én volnék az. Mi a panaszod?
- Öhm..hát nem is tudom! Tudod, te löktél le a trónról. Valamikor beszélnem kellett veled, s ennek most jött el az ideje! Mikor a kedélyek megnyugodtak.
- Micsoda? –Meril értetlenül nézett, mikor, azaz idegen fel nem világosította.
- Tulajdon képpen fél tesók vagyunk. Anyám régen elvált egy férfitól. Attól lettem én. Aztán anyám ismét hozzá ment valakihez, Ő volt valami… - Meril kisegítette. – Claurnir.  –Ja, igen ő! Na, tőle meg lettél te.
- Na és?
- NA ÉS? Letaszítottál a trónomról. Az egy dolog, hogy te is királyi sarjadék vagy, de figyu. Én is itt vagyok ám. Nem csak tiéd a kánaán!
- Az ország vezénylése nem valami kánaán. Ugye tudod? –kérdezte Meril.
- Igen tisztában vagyok vele. És én ehhez jobban értenék. –majd az idegen, megfogta Meril koronáját.
- Hagyj, kérlek! Amúgy is. Még be sem mutatkoztál!
- Igazad van. Röstellem. Kérlek, fogadd el bocsánatkérésemet, a nevemmel. –majd kigúnyolva lehajolt Meril előtt. –A nevem Erui. A tiéd pedig… Meril, igaz e?
- Igaz!
- Örülök, a megismerésnek. –majd kezet rázott Merillel.
- Te ismerted, az anyánkat? –kérdezte Meril.
- Ha gondolod, és van, időd hozzá elmesélhetem, milyen asszonság volt.
- Van időm!
- Hát… kezdjük az elején. Szóval. . .

Erui csak mesélt és mesélt anyjáról, és most már Meril anyjáról is. Mert ugye Meril nem ismerhette anyját, mert Ő meghalt a szülésben. De Erui tett egy fura megjegyzést a mondata végére.
- Én nem elf vagyok, ahogy Ti mondanátok. Én tünde vérrel is rendelkezem, ezért akad nekem szárnyam is, ha feltűnt.
- Igen. Nos… elég érdekes dolgokat halottam „az elveszettnek hitt anyámról.”
- Ugye milyen sokat meg tudsz egy tündértől? –nevetett egyet, majd halott egy csattanást.
- Bocsika, ez a kajám. –Majd közelebb ment, s akkor látta meg Meril, hogy egy vad elfogóval próbálkozik az életbe maradáshoz. Egy vaddisznót sikerült megfognia.
- Ilyen körülmények között élsz? És eddig nem jelentetted apámnak?
- Nem!
- De miért?
- Minek jelentsem olyanoknak, akik „trónfosztók”?
- AZ ÉLETEDDEL JÁTSZÓL… testvér! –az utolsó mondatot már csak halkan mondta ki, amin Erui is elcsodálkozott.